NOVEMBER 1. - Az édes nagymamákért, akik már nem élnek köztünk
Két éve, hogy meghalt mamikám. Idős volt már, sokat betegeskedett, és tudni lehetett, hogy hamarosan eljön a nap - mégis fájt. Felfogtam, hogy jobb így neki, és nem hiszek a halál véglegességében, de mégis...
Amikor meghallottam, hogy már nincs köztünk, olyan érzés volt, mintha egy hólapáttal tarkón vágtak volna. Piszkosul megütött a hiánya. Hosszú hetek teltek el mire felocsúdtam, és újra irányítani tudtam a könnyeimet.
Merthogy az elmémet elborították az emlékek. Élénken felidéződtek bennem olyan szavak és élmények, amikről nem is tudtam, hogy léteznek, és - anélkül, hogy akartam volna - a múlt olyan érzékletesen tört be a jelenembe, hogy szó szerint az orromban éreztem minden egyes illatot, ami mamához kapcsolódik. És sírtam. A leglehetetlenebb helyzetekben képes voltam elsírni magam, és zavarba ejtő volt az élmény, hogy semmi, de semmi kontrollom nincs az érzelmeim felett. Próbálkoztam ugyan a gyerekeim előtt, hiszen nem akartam őket megijeszteni, de mintha 150 musztángot próbáltam volna visszatuszkolni egy picike karámba - szánalmasan esélytelen volt.
Életemben először éltem át, és tapasztaltam a saját bőrömön, hogy mit jelent elveszíteni valakit, aki nagyon fontos az életünkben. Olyan természetesnek vettem mindazt a szeretetet és bölcsességet, amit tőle kaptam az évek alatt... és akkor éreztem át igazán az értékességét, amikor elveszítettem.
Biztos nem segített, hogy több mint 10.000 km-re éltem a családomtól, és a Covid-helyzet miatt nem tudtam hazarepülni a temetésére. De mindenki úgy gyászol, ahogy tud, és nekem úgy volt könnyű, hogy írtam. Naivan igyekeztem papírra vetni mindazt a sok jóindulatot, a végtelen törődést, a már-már bosszantó béketűrést, az erős Istenbe vetett hitet, ami neki volt, és halhatatlan vágyát arra, hogy az emberek kedvesek és jók legyenek egymáshoz. Mindent, amit nekem adott, amit számomra jelentett a lénye igyekeztem élő képekké és szavakká formálni, mert elviselhetetlen volt a tudat, hogy feledésbe vesszen a számomra, a családom, a gyerekeim számára, és az egész emberiség számára.
Nem tudtam mi születik belőle, csak írtam és javítgattam napokig, hetekig, mint egy megszállott. Mintha muszáj lett volna, egyfajta érthetetlen és irracionális kötelesség. Érte tettem, magamért, kettőnkért és mindazokért, akik utánunk születnek.
A történet 2 éve pihen a gépemen, és mint ahogy mamikám tette egész életében, türelmesen várt, hogy eljöjjön az ő ideje.
Abban a pillanatban, ahogy megszületett bennem a Spiribuuu Suli könyvsorozat ötlete, és benne Hosszútűrő Miklós tanár úr karaktere , tudtam, hogy eljött az idő, a mamikám inspirálta rendhagyó történetet ő fogja elmesélni.
Így született meg Hosszútűrő Miklós tanár úr meséje az életről c. könyvem, ami -szeretném hinni - méltó megkoronázása egy olyan nagymama életének, aki túl azon, hogy mindig kedvesen fogadott, mindig meghallgatott és finomakat főzött, létezésével olyan alapvető emberi értékeket közvetített, amik túl vannak az élet és halál körforgásán, és olyan Igazságba avatott be, ami örökké él.
Fogadjátok szeretettel legújabb könyvemet, és hatalmas ölelés, elismerés és hála valamennyi csodálatos nagymamának, akik értünk éltek, és már nem élnek köztünk.
