nehéz élethelyzetek

"Meg vagyok rekedve egy ponton, és fogalmam sincs, hogyan tudnám átlépni a korlátaimat."

Vagyunk egy páran, akiknek egy ideje már ismerős ez a gondolat.
A korlátainkra tudatosnak lenni egy ideig talán hozhat némi megkönnyebbülést, de egy ponton túl nálam mindig bekapcsol a bizonyosság, hogy lehet(ne) máshogyan is, és akkor már borzasztóan feszít, ha mégsem tapasztalok változást. 

Ahány anyával vagy apával beszélgetek, annyi ítéletet hallok a szülőségről.

• Nem értem miért viselkedik így ez a gyerek, pedig én úgy érzem jó anyja vagyok, a lelkemet is kiteszem érte.
• Szerintem én nem vagyok anyának való. Szörnyű, ahogy üvöltözök a gyerekeimmel.
• Először az ekcéma, most az allergia meg a székrekedés. Mit csinálok rosszul?
• Nem érdekli semmi. Akármit mondok vagy teszek meg se hallja. Biztosan én rontottam el, de már nem érdekel. Fáradt vagyok...

Talán túl sok változás volt mostanában, talán végre itt a tavasz, közeledik a tanév vége és minden iskolás gyerek és (tanár) fárad. De az biztos, sokat hallom mostanában, hogy „elegem van”, „besokalltam”, „tele van a ...” kifejezéseket gyerekektől, felnőttektől egyaránt.

Mivel a kicsik még nehezen fejezik ki az érzéseiket (a kamaszok meg nem szívesen), készítettem néhány képkártyát a 6-14 éves korosztály legjellemzőbb életterületeiről, hogy mi, gyerekekkel foglalkozó szülők és szakemberek valamivel pontosabb képet kaphassunk arról, hogy mivel is van tele az a ... hócipő?

Igen, van a 24 órás készenlét, mint szüntelen éberség, az éjszakai műszak, a folyamatos aggodalmak, az állandó kupi, majd ahogy gyarapodik a gyerekek száma: az eltérő akaratok ütközése és a ki-kivel-hova-mikor őskáosz... mégis a gyereknevelés legnehezebb része (legalábbis számomra) valami jóval mélyebb és húsbavágóbb dolog:

A pusztító énemmel való találkozás.

Két éve, hogy meghalt mamikám. Idős volt már, sokat betegeskedett, és tudni lehetett, hogy hamarosan eljön a nap - mégis fájt. Felfogtam, hogy jobb így neki, és nem hiszek a halál véglegességében, de mégis...

Amikor meghallottam, hogy már nincs köztünk, olyan érzés volt, mintha egy hólapáttal tarkón vágtak volna. Piszkosul megütött a hiánya. Hosszú hetek teltek el mire felocsúdtam, és újra irányítani tudtam a könnyeimet.

Cápa Cintia, Troll Borisz, Plüss Emil, Pirospont Annabell, Páncélos Zita, Sünös Vincenzo és osztályfőnökük Hosszútűrő Miklós a szereplői az új könyvsorozatnak, amin idén dolgoztunk, és örömmel jelentem be, hogy végre megjelent, és immár kézzel fogható!

A Spiribuuu Suli könyvsorozat valódi „szerelemgyerek”, és mivel az az álmom, hogy minél több általános iskolai osztályban és családban megismerkedjenek vele, röviden bemutatnám az egyes köteteket.

Mindig is csodáltam azokat az embereket, akik képesek korán felkelni és időt szánnak arra, hogy erőt és lendületet teremtsenek az előttük álló 24 órához, viszont én magam soha nem éreztem magam képesnek (vagy inkább elég motiváltnak) erre.

Nem tudom, Te hogy vagy vele, de ez az „itthon az egész család, itthonról dolgozunk és tanulunk és nem megyünk sehova, mert covid van” időszak kezdi kicsit ködössé tenni az agyamat, tompává tenni az érzékelésemet, mintha minden színtelen, szagtalan, üres és mozdulatlan lenne - pedig itt a tavasz, és igen, akár élvezni is lehetne... de ez most nem jön magától.

Mi felnőttek talán már nem is emlékszünk, mennyi csúfolódás és piszkálódás ért bennünket gyerekkorunkban, de ha előhívjuk kicsit a száműzött emlékeket, biztos vagyok benne, hogy mindenkiben feldereng egy-két fájdalmas pillanat.

Amikor a gyerekeink szenvednek el hasonló bántást a társaiktól, az sok esetben éppen azért felkavaró szülőként, mert túl azon, hogy imádjuk a csemeténket és ösztönösen védeni próbáljuk, a vele történt „igazságtalanság” a saját bántó sztorinkat is a felszínre hozza.