Mit tehetünk, ha a gyerekünk bátortalan, félős, szorongó?
.jpg)
Semmi gond, ha csendes és visszahúzódó valaki, ám ha félénk természete miatt sok olyasmit nem mer megtenni, amit valójában nagyon is szeretne, akkor nem árt neki egy kis bátorítás.
Mi is az a félelem?
Miért szorongunk bizonyos helyzetekben?
Miért van, hogy egyesek félősök, míg mások nem?
Hogyan lehetnénk magabiztosabbak, bátrabbak, amikor kellene?
Ha szívesen elbeszélgetnél gyerkőcöddel ezekről a kérdésekről Zelemér, a zűrutazó vakondoki nagyszerű támaszod lehet: Zűrutazások I. rész Érzelmek
Ha a gyermeked extrém félős, azaz rögtön rajtad csüng ha meglát egy kutyát, nem mer felmászni a létrán, lecsúszni a csúszdán, elsírja magát, ha a medencében lefröcskölik vízzel, bepánikol, ha felgyorsul a hinta, rohan hozzád, ha csúnyán nézett rá a játszótársa és két kézzel kapaszkodik beléd, hogy ne menj ki este a szobájából, akkor a kihívás jóval nagyobb, és ennél fogva nagyobb erőfeszítést is kíván részedről.
De milyen erőfeszítést még, ugye? Már bátorítottad megértően, türelmesen, szép szóval, de semmi nem változott. Próbáltál hatni rá erőszakkal, fenyegetéssel, de csak rosszabb lett a helyzet. Már bevetted a leszarom tablettát is párszor, de azzal, meg az a gond, hogy nem bírja a gyomrod... Értem én.
Nem is ilyen erőfeszítésekre gondolok. Nem valamilyen cselekvésre, hanem éppen egy kis megállásra, egy kis merengésre, egy kis magunkba nézésre, egy kis tudatosságra, - hogy én szülőként hogyan is vagyok mindezzel? Milyen érzés számomra, hogy állandóan tőlem függ a gyermek érzelmi jólléte? Mit nyomogat bennem, ha panaszkodik, sír, rosszul érzi magát? Miért van akkora igényem rá, hogy megóvjam ettől? Miért olyan fontos nekem, hogy állandó érzelmi komfortot biztosítsak számára?
Tapasztalataim szerint az anyák többsége tíz körömmel ragaszkodik ahhoz a mítoszhoz, hogy akkor vagyunk jó anyák, ha a gyermekeink boldogok. Ezért aztán „szeretet és gondoskodás” néven
1. folyamatosan sepregetjük a gyereink közelébe kerülő fájdalmakat, nehogy véletlenül megérintsék őket
2. és szintén tíz körömmel kaparjuk ki nekik a gesztenyét, nehogy megerőltessék magukat vagy kudarcot éljenek át.
ÉDES anyák! Álljunk meg egy pillanatra, és nézzünk a jószándék mögé!
Nem lehet, hogy éppen ezzel az „óvó, védő, boldogító” igyekezetünkkel tesszük őket gyámoltalanná, és a nehézségekkel, akadályokkal, kihívásokkal szemben tehetetlenné?
Biztos, hogy a boldogság egyenlő azzal, hogy nincs fájdalom?
De kérdezem másképp: A kidobó játékban például folyamatosan jönnek a labdák. Ezek a támadásnak tűnő kihívások adják a játék örömét, sava-borsát, izgalmát, értelmét, ugye? Ha a gyerek számára félelmetesnek tűnik a sok feléje repülő labda, hogyan fog megtanulni örömmel játszani?
- Ha jóindulatú segítőként beállsz, és egyenként elütögeted mellőle a labdákat, ki leszel ütve. :)
- Ha hagyod, hogy leüljön a sarokba, és kivonja magát a játékból, soha nem érzi át a játék örömét.
- Ha közönyösen végignézed, hogy agyoncsapkodják a labdák, a szíved megszakad.
- Ha még Te is meghajítod, hadd küzdjön, - utálni fog.
A félénk, visszahúzódó, bátortalan gyerekeknek tehát leginkább arra van szükségük, hogy megtanítsuk őket játszani.
A legtöbb, amit érte tehetsz, hogy együtt, közösen felfedezitek
- VAN egy láthatatlan belső erőnk
- és képesek vagyunk kapcsolatban maradni ezzel az erővel, bármilyen ijesztő formában is mutatkozik meg az ÉLET.
Nem tudunk kontrollálni minden külső körülményt, de nem vagyunk szerencsétlen áldozatok- gyermektestben sem. Emberek vagyunk, Játékosok! :)
A láthatatlan belső erő felfedezéséről épp most készül egy mesekönyv + munkafüzet, a hozzá kapcsolódó szülő segédlettel. Ha érdekel, iratkozz fel a hírlevélre, és értesítünk, amint megjelent.
