UNATKOZOM! – EGY SZÓ, AMI A LEGTÖBB SZÜLŐT KIBORÍTJA

A gyerek ide dől, oda dől, hempereg, nyekereg, nyivákol, duzzog, csapkod, elkezd valamit, aztán abbahagyja, és halvány lila gőze nincs, hogy mihez kezdjen magával – főleg, ha nincs TV, net, ipad, társak, vagy bármi szórakoztató figyelemelterelő program.

A gyerek unatkozik, és mivel elég nehéz elviselni, szinte mindannyian reagálunk rá valahogyan.

-Elküldjük melegebb éghajlatra.

- Adunk neki valami tartalmas házimunkát, hogy megtudja mi a magyarok Istene.

- Bekapcsoljuk a kütyüket, és engedjük korlátlanul filmet/mesét bámulni.

- Kifacsarva magunkat szórakoztatjuk különféle játékokkal, eseményekkel, találkozókkal, programokkal.

- Beadjuk egy táborba, hogy lefoglalja magát.

- Átküldjük a szomszédba, hogy szórakoztassa más.

Szépen elmagyarázzuk neki, hogy az élet nem egy folyamatos vidámság parádé és nem várhatja el tőlünk, hogy minden pillanatot örömre optimalizáljunk és maximalizáljunk számára. Ha unatkozik, annak épp az a lényege, hogy megtanulja saját magának érdekessé és izgalmassá formálni az életet.

- Javasolunk neki különböző „izgalmas” tevékenység lehetőségeket-

- Leszarjuk, és közben bántjuk magunkat, hogy milyen elhanyagoló szülők vagyunk.

Jelentem mindegyiket kipróbáltam, mindegyik működik, és egyik sem működik. smiley

A kérdésem egyre inkább az, hogy miért olyan idegesítő, zavaró, frusztráló, sürgető vagy épp bűntudatot keltő helyzet nekünk szülőknek az, ha a gyerek unatkozik?

Mi olyan nehéz ebben, hogy ne tudjuk elviselni? Miért érezzük úgy, hogy tennünk kell valamit? Miért érezzük annyira húsbamarkolóan magunkénak a dolgot?

- mert nem hagy békén?

- az őrületbe kerget?

- szétszedi a házat?

- mindenki mást piszkál?

- rossz látni, hogy „szenved”?

- sajnáljuk szegénykét?

- ez a dolga egy anyának?

Sok okos ember mondja, hogy az unalom jó, mert az maga a kreativitás forrása. Ha ez valóban így van, mégis miért vagyunk meggyőződve róla, hogy ez rossz, helytelen, miért akarjuk megváltoztatni és miért akarjuk megmenteni a gyereket tőle?

- mert mi sem szeretünk unatkozni?

- mert az unalom számunkra is kényelmetlen?

- mert ha unatkozunk, akkor az haszontalanság, lustaság, értelmetlenség, hiány, nem-lét?

- mert ha a gyerek „szenved”, rossz szülők vagyunk?

Milyen igazságként elkönyvelt meggyőződés van ott valójában, hogy annyira meg akarjuk szüntetni az uncsizást?

Épp ezen tűnődtem, miközben a legnagyobb lelki békében, figyelmesen hallgattam, a fiam teljesen érthető „szenvedését” és panaszkodását arról, hogy milyen uncsi az élet, nem történik semmi érdekes, nincs senki, akivel játszhatna, a lánytesói nem partnerek, ráadásul a szülinapjára ígért elektromos kvad sem érkezik meg már hónapok óta...

Nem tudom mi ütött belém, - biztos a beleunás az oka smiley -  de talán életemben először nem próbáltam semmit sem „csinálni” ezzel a jelenséggel, hanem egyfajta kíváncsisággal telve csodáltam. Nem volt róla véleményem, nem volt hozzáfűznivalóm, nem toltam el magamtól, nem menekültem előle, nem próbáltam lebeszélni róla, sem rábeszélni valamire, nem akartam megoldani, felvidítani, hanem megengedtem, hogy legyen. Nem görcsösen elhatározva, hogy nacsináljuklegyen, sem közönyösen és feladva, hogy mindegyleszaromlegyen, hanem csak ezvanokélegyen. És szokatlan módon örömmel telve voltam jelen vele, miközben ő látványosan szenvedett.

Úgy néztem, és úgy hallgattam, mint ahogy egy békésen alvó gyermeken megpihen a tekintet, felmelegedik a szív, és tudjuk, hogy most álmodik.

Csak ültem vele ebben a kicsit módosult tudatállapotban, amihez sajnos nincs mindig szerencsém, - a rendelőmön kívül ugyanis általában van jobb dolgom, mint „csöndben létezni” smiley -  és semmi „okosat, hatékonyat, eredményeset, praktikusat, kreatívat” nem csináltam.

A falaim szép lassan szétolvadtak, és csak figyeltem, hogyan változik és mivé alakul ez az icánkoló, ficánkoló, helyét nem lelő, érdekes energia.

A fiam persze haragra váltott:

- Mit bámulsz, anyaaaa? Mi vaaaan? Nem láttál még fehér embert, vagy miiii? Mondjál már valamit!

- Nem kicsim. ÍGY, ebben a formában, még nem láttam.

- És akkor?

- Semmi. Csak szeretlek.

- De neee! Nem érted, hogy... – nyafogott és odavergődött az ölembe a szőnyegen keresztül, végül kinyúlt a combjaimon.

- Megvakargatod a hátamat? Azt úgy imádom, olyan jó!

- Persze.

5 percig simiztem a kis testét, majd hirtelen felugrott, mert eszébe jutott, hogy milyen jó lenne az udvaron heverő téglákból agility pályát építeni a kutyának, és kellene még hozzá kötél, meg lécek, és a régi lavor, ami hol lehet... és elillant.

10 perc jelenlét, és az unalomnak nevezett fájdalmas vajúdás után megszületett az ÚJ energia, az új ötlet, az új csoda. Nem belőlem, hanem belőle. Én csak dúláskodtam a szülésnél, kapcsolódtam hozzá, biztosítottam és tartottam a teret, - mert épp arra jártam, és megtehettem. Örülök neki.

Nem járok mindig arra, nem mindig tehetem meg, vagy legalábbis nem azt választom, és tudom, hogy nincs olyan eszköz, ami mindig és mindenkinél ugyanúgy beválik, de az biztos, hogy ha valóban sikerül megérkezni a pillanatba, akkor ott anélkül, hogy görcsösen akarnánk, szinte mindig meglepő módokon, de csoda történik.

Kérek még Istenem, ebből a varázslatból, és azt is, hogy az egész lényünkkel és testünkkel való jelenlét ne csak a munkában, hanem otthon is legyen gyerekjáték mindannyiunk számára!

 

Hozzászólás

Ha megjegyzést szeretnél fűzni a blog bejegyzéshez kérjük, lépjél be, vagy ha még nem regisztráltál akkor most ITT megteheted.