Nem csak kenyéren és vízen él az ember! Spirituális, azaz szellemi táplálék gyereknek.
Mivel nagymamám vallásos volt, már gyermekként megismerkedtem a kereszténység és Jézus tanításaival, de a lelkem sohasem békélt azzal a gondolattal, hogy Isten megbüntette Ádámot és Évát és kikergette őket a paradicsomból, úgyhogy anélkül, hogy bárki elmélkedett volna velem erről, viszonylag korán eldöntöttem, hogy a templom nem nekem való hely, az Én Istenem JÓ, és szeret engem.
Akármi történt – és sok fájdalmas dolog történt velem gyerekoromban – elővettem a naplómat, később pedig csak egy papírlapot, és levelet írtam Apácskának. (Igen, tudom, apakomplexus.) Apácska legnagyobb erénye, hogy remekül tud hallgatni, sohasem beszél hülyeségeket, ezért nem csoda, hogy írás közben mindig megnyugodtam.
Talán furcsa, de soha nem okoltam őt a „traumákért” amik értek, mert az én fejemben Ő semmit sem tett értem vagy ellenem, egyszerűen csak szabadon hagyott, mindent megengedett, és úgy szeretett, ahogy vagyok, - a maga csendes és rejtőzködő módján. Mindig arra gondoltam, hogy a dolgok jó okkal történnek, és amíg Ő van nekem, minden a legnagyobb rendben van, és lesz.
Aztán amikor kicsit idősebben kíváncsiságból megismerkedtem különböző spirituális tanítókkal, mindig ugyanaz volt az érzésem, mint a nagymamám keresztény tanításaival, - egyszerűen nem nekem való! Érdekes a meditáció, meg a kristálygyógyászat, meg az angyalkommunikáció, meg az ördögűzés, meg az elhalt lelkek hazakísérése, meg a Tarot kártya, meg az energiakezelések, meg az elmúlt életek utáni kutakodás, meg a rejtélyes élmények, de soha nem tudtam úgy elmerülni ezekben témakörökben, ahogyan sokan mások, mert egész egyszerűen nem tudtam eléggé elveszíteni a józan paraszti eszemet, - vagy ha úgy tetszik az Egómat - hozzá.
Így aztán számomra Spiritualitásként maradt a minden titokzatos jelenség mögött ott ragyogó Szellem, a Forrás, a Fény, a Csend, – Apácska. Mert a MINDEN igenis ELÉG.
Amikor gyerekeim lettek, bár tisztában voltam azzal, hogy egész lényemmel közvetítem, amit megtanultam, mégis amellett, hogy a legjobb tudásom szerint gondoskodom a testi szükségleteikről, etetem, itatom, altatom, sétáltatom, gyógyítom őket, orrot fújok, és popsit törlök, valahogyan szerettem volna mesélni nekik a szellemi útról és fejlődésről, amin keresztülmentem, és szükségét éreztem annak, hogy tudatosítsam bennük, beszéljek nekik azokról a fontos életleckékről, amiket az iskolában nem tanítanak.
De mik ezek a leckék, ugye? Hogyan beszéljen az ember valamiről, amit mindenki ismer, de mindenki másképp nevez, máshogyan gondol rá, és teljességgel megfoghatatlan?
Én azonban úgy vélem, ha valamit nem tudunk elmondani olyan egyszerűen és kristálytisztán, hogy azt egy gyerek is megértse, akkor nem tudunk róla semmit, vagy legalábbis nem eleget, ezért tettem egy próbát, és a metaforák nyelvén írtam egy rövidke listát a teljességgel megélt élet hozzávalóiról.
Ha kíváncsi vagy rá, olvass tovább…
