Lelki támogatás másképp: Hogyan foglalkozom én a gyerekekkel?
Sok olyan gyerek jött hozzám, akit a szülei nem mertek elvinni „normál” pszichológushoz, mert attól tartottak, hogy olyan diagnózist kapnak, amivel nem értenek egyet, vagy azt fogják hallani, hogy ők a felelősek a gyerek viselkedésért, sőt olyan is volt, hogy attól féltek, hogy a gyerek gyógyszeres kezelésre szorul majd.
- Éber állapotban történő hallucináció börtönről és bilincsekről
- Baktériumoktól való félelem, olyan mértékben, hogy nem mert kimenni az utcára
- Láthatatlan lényekkel való beszélgetés
- Orvosok által „pszichoszomatikusnak”definiált tünetek (állandó hasfájás, migrén)
- Viselkedési furcsaságok, bizarrságok
- kényszeres gondolatok, amik az istenért sem akarnak elmenni, és csak gyötrik a szegény gyereket
- ... és még sorolhatnám.
Természetesen mindegyiknek meglenne a maga elnevezése, és mindegyik gyereket bele lehetne tenni egy tökéletesen illeszkedő dobozba, és még akár igaz is lenne, de én soha nem tenném.
Tudom, hogy sok szülő megkönnyebbül attól, ha azt hallja, hogy ez meg ez a gyerek bajának/ furcsaságának/ problémájának a neve, de valahogy én ezt mindig nehéznek érzem, nem szeretek címkéket adni, mert egész egyszerűen más a valóságom.
Sokkal inkább érdekel és mindig gyermeki kíváncsisággal kutatom, hogy mi van ott valójában, mire éber az a gyerek, mit jelez a teste, amit még el sem tudok képzelni, és ha nem az, amiről eldöntötték, hogy az, akkor vajon mi lehet?
És tudjátok mi a szép? Mivel ezt keresem, mindig megmutatja magát. Ha nem teszem rosszá, ha leszedek róla minden nézőpontot, még a szakmám jól definiált perspektíváit is és csak egyetlen óra erejéig feltételezem, hogy a gyerek egy potens lény, aki nem szánalomra és megmentésre vár, hanem végtelen tér, aki képes a megküzdésre, sőt már teszi is és a furcsaság által valamit kommunikálni akar, az már maga transzformáló hatású.
Ha a gyerek (és a szülő) ilyen kapcsolódásra talál, gyógyul, változik, megkönnyebbül, mikor mi, - egy a lényeg: ahelyett, hogy rosszá tenné magát, elhinné, hogy baj van vele, bántaná magát vagy megijedne hogy „nem normális”, a mentális vagy fizikai furcsaságból előnyt és erősséget kovácsol, és ez a valódi LÉNYEGE az én munkámnak.
Mert emberként hihetetlen varázslók vagyunk, akik mindent képesek lennénk megváltoztatni, ha feladnánk azt a jó szokássá és már-már kollektív elvárássá vált ideát, hogy elrontottak vagyunk, valami baj van velünk, csak azért mert mások vagyunk, máshogy érzünk, máshogyan gondolkodunk, máshogyan viselkedünk, másra vágyunk, és akárhogy próbálunk egyszerűen nem illeszkedünk a normalitás szűk keretei közé.
Bárcsak meglátnánk önmagunk és a gyerekeink egyediségét, és nem nehézségként vagy elcseszettségként aposztrofálnánk, hanem óriási teremtőerőként, még akkor is, ha egyelőre nem világos mire való, vagy mit akar jelezni az, amit per pillanat nem komfortos nekünk megélni.
Elgondolkodtatok már azon, hogy miért nehezetelünk annyira a jelzésre? Akár a testünk jelzésére, hogy fáj valami, vagy a gyerekünk jelzésére, hogy „idegesítően” viselkedik? A csengő nem csak egy csengő? Miért tesszük rosszá? És miért akarjuk javítgatni? Miért nevezzük különböző neveken ahelyett, hogy beengednénk, ami és aki be akar jönni a segítségével?
Istenem! Mit eltűr a test, mit eltűrnek a gyerekek, és mit eltűrünk mi szülők, akik mind érezzük valahol legbelül, hogy JÓK vagyunk, JÓL vagyunk, JÓL érezzük, JÓL csináljuk és tudjuk, amit tudunk, akkor is, ha mindenki más megítél érte, és ránk vetíti a saját hitrendszerét, saját nézőpontjait.
Vajon milyen lenne enélkül?
Ha néhány óra „szabadság” csodákra képes, vajon milyen lenne egy egész élet ebben a térben?
Kik lehetnénk, ha nem hatna ránk mások valósága, legyen az bármilyen jószándékkal ajándékozott, és csak egy aranyos érdekességként tudnánk rátekinteni bármilyen ítéletre?
Mennyivel több energiánk lehetne, ha nem kellene folyamatosan a saját döntéseinket, viselkedésünket, létezésünket a helyes és helytelen, jó és rossz kategóriák mentén megítélni?
Mik lehetnénk ezen túl?
Fogalmam sincs igazából, de olyan jó még elképzelni is, hogy én kérem, Édes Istenem!
... és küldöm mindenkinek, aki szereti! 
