IRÁNY A SULI! HOGYAN ÉS MIT PAKOLJUNK BE AZ ÉRZELMI HÁTIZSÁKBA?

2020. augusztus 27. Enikő

Miközben a nyáriszünet utolsó napjaiban gondosan pakoljuk az iskolatáskát, rendezgetjük a tolltartót, készítjük elő gyermekeink szobáját, ruháit, tankönyveit és egész életünket a szeptemberi iskolakezdésre, nagyon könnyű megfeledkezni arról, hogy biztonságot, örömöt, és könnyedséget is csomagoljunk számukra, - egyfajta érzelmi hátizsákot.  

A gyerekek természetes módon egy sor nehéz helyzettel fognak találkozni az iskolában: Szülőktől való szeparáció, barátkozási nehézségek, kiközösítés, kinevetés, csúfolódás, goromba tanár, magas elvárások, kudarcok, sikertelenségek, teljesítményszorongás, maximalizmus vagy épp az unalom. A 2020-as tanév ráadásul majdhogynem kimaradt, sokan csak online találkoztak az osztálytársaikkal, tanáraikkal és már alig emlékeznek milyen is a normál folyású, szabályokkal teli és nyüzsgő iskolai élet.

Éppen ezért talán soha nem volt annyira aktuális ennek a bizonyos érzelmi hátizsáknak a rendszeres be és kipakolása, mint napjainkban, és legalább annyira fontos most, mint az egészséges és tápláló tízórai csomagolása, a házifeladatról és pluszórákról való gondoskodás, vagy épp az időben való lefekvés biztosítása.

Ebben a cikkben összeszedtem néhány megfontolandó dolgot, amivel szülőként érzelmileg erősíthetjük magunkat és gyermekeinket az iskolai életre való felkészülés alatt, és a kezdeti, átmeneti időszakban.

1. Racionalizáljuk az elvárásainkat az iskolával szemben, és egyensúlyozzuk ki a „gyengeségeit”!

Nyilvánvalóan vannak jobb és rosszabb iskolák, de lehet egy iskola akármilyen alternatív pedagógiai szemléletű és gyermekcentrikus, akkor is egy olyan intézmény marad, ami nem hasonlítható össze a családi fészek nyújtotta biztonsággal. Ugyanígy lehet egy pedagógus bármilyen játékos, empatikus és szerető lélek, értelemszerűen nem fogja tudni azt a fajta kapcsolódást nyújtani a gyerekünknek, amit mi tudunk, így nem túl ésszerű ezt elvárni a tanároktól, vagy neheztelni rájuk emiatt. Az iskola mindenkor a tanulás és a szocializáció helyszíne, ahol van egy csomó szabály és elvárás, aminek meg kell felelni, ahol a teljesítménynek és az együttműködő, „jó magaviseletnek” nagy szerepe van és ahol eléggé feketén-fehéren le van fektetve, hogy mi a helyes, és mi a helytelen.

Ahelyett, hogy a tanárt, az osztálytársakat vagy az iskolavezetőséget próbálnánk megváltoztatni és gyermekünk egyéni igényeire szabni, értékes energiánkat és figyelmünket hasznosabb lehet arra fordítani, hogy otthon kiegyensúlyozzuk az iskola „gyengeségeit”, és éppúgy, ahogy kidobjuk a poshadt banánt, vagy kimossuk a izzadt tesipólót, szánjunk napi 10-15 percet arra, hogy segítünk a gyereknek rendezni a suliból hazahozott érzelmi hátizsákját.

A gyerekek többnyire nagyon is vágynak rá, hogy okoskodás és kontroll nélkül egyszerűen csak ott legyünk nekik, hogy megmutathassák kik ők, mire képesek, mivel küzdenek, még akkor is, ha részletekben nem tudnak válaszolni a „Mi volt ma a suliban?” kérdésünkre.

Ehhez a speckó, beszélgetős-kapcsolódós időhöz, jó szívvel ajánlom ezt a 72 lapos beszélgetőpaklit, ami nagyban megkönnyíti, és izgalmas játékká teszi az amúgy nehézkes vagy „semmitmondó” szülő-gyerek kommunikációt.

2. Számítsunk némi feszültségre, és tréningezzük magunkat rugalmasságra!

A homeschooling és a hosszúra nyúlt nyári szünet után talán már sokan várjuk, hogy a dolgok újra beálljanak egyfajta stuktúráltabb mederbe, de emlékezzünk, hogy az időre való beérkezés, valamint a munka és iskola utáni hajszolt családi élet ugyanúgy stresszes lehet majd, mint ahogy az általában lenni szokott.

Jó tudni, hogy nagy stressz alatt az ember agyának végrehajtó funkciókért felelős része, a gondolkodó, racionális, analizáló, problémamegoldó és érzelmeket szabályozó prefrontális kéreg működése gátolva van. Ebből fakadnak azok a magasfeszültségű kisülések a gyerekeknél, amikor hiába próbálsz észérvekkel hatni rá, a józan agyát nem éred el, és teljesen elborítják az érzelmek.

Néhány tipikus példa az ilyen beszűkült tudatállapotra utaló kiborulásra:

- Nem találok egyetlen hajgumit sem az ötezerből, sehogy nem áll a hajam, inkább kitépem, váááá!

- A kedvenc Minecraft-os pólóm mosásban van / nincs egy göncöm sem, amit felvegyek, nem megyek suliba, és sehova sem. Neeem és neeem!

- Nem tudom megcsinálni a matek házit, olyan buta vagyok, hogy az egész világon nincs nálam ostobább, és most azonnal jobb lenne meghalni!

- Szalámi van a szendvicsemben, pedig ezerszer elmondtam, hogy utálom a szalámit, ebben a családban soha senki nem figyel rám! Engem senki nem szereeeet!

- A tesóm elfoglalta a kocsiban azt az ülést, ahol én akartam ülni. Mindig mindenki neki ad igazat, nekem soha! Úgyis tudom, hogy engem csak örökbe fogadtatok, mikor valljátok be végre? Brühühűűű...

Sokkal könnyebb, ha eleve számítunk ezekre, és ahelyett, hogy megijednénk, vagy személyes támadásnak vennénk, lássuk meg a látszat mögötti valóságot. Ha picinek tűnő dolgok ilyen végletes érzelmi kirobbanáshoz vezetnek, amögött mindig egy ki tudja mióta gyűjtögetett feszültség van.

Idegtépő tudom, de minden hasonló helyzetben kulcsold imára a kezed, kérj világosságot, vegyél egy mély levegőt, hosszan fújd ki, vizualizálj angyalszárnyakat a hátadra, mondogasd magadnak, hogy MINDEN RENDBEN, esetleg tetováltasd a testedre ezt a kétszavas mondatot, és úgy emlékeztesd magad arra, hogy mindez NEM rólad szól és micsoda ajándék, hogy ilyen természetes módon ki tud rezegni a gyerekből az ártalmas stressz, ráadásul micsoda szerencse, hogy NEM muszáj átvenni és paralell rezegtetni ezt a „őrületet”.

Majd, ha így vagy úgy meggyőzted magad, és rendkívüli akaraterőd és szereteted mozgósításával megőrízted a lélekjelenlétedet, hasonlóképpen próbáld nyugalomra hívni a gyermeket is. Ha megnyugodott, utána már korrigálhatod a viselkedését és beszélgethetsz vele arról, hogy legközelebb hogyan másképp lehetne kezelni a stresszt, de előtte majdhogynem felesleges, -nincs nyitva az ajtó.

A gyerekeket érintő leggyakoribb bosszantó élethelyzetek átbeszéléséhez, és a szelíden határozott önkifejezés gyakorlásához ajánlom figyelmedbe a GoromBanya szelídül kártyajátékot.

3. Tudatosítsuk a saját fájdalmas iskolai élményeinket és transzformáljuk át!

Ugyan fizikailag a gyerekeink járnak iskolába, és ők „szenvedik el” a tanulással, fejlődéssel, megfeleléssel és beilleszkedéssel járó tapasztalatokat, úgy vettem észre, hogy a szülők iskolában szerzett tanulási és barátkozási tapasztalatai látensen szintén jelen vannak és olykor fel-felbugyognak, azaz nagyban befolyásolják hogyan értelmezzük, és hogyan reagálunk a gyermekünket érintő érzelmileg megterhelő szituációra.

Nem mondom, hogy szenvtelenül nézzük végig, ahogy imádott csemeténket kiközösítik, csúfolják, vagy igazságtalanság éri, csak annyit mondok, hogy ha a személyes fájdalmas emlékeink ki lennének vonva a képletből, akkor tehetetlen szánalom és kétségbeesett mentőakciók helyett, ezeket a társas helyzeteket remek lehetőségnek látnánk, hogy a gyermek problémamegoldó és megküzdési képességeit pallérozzuk. Arra fókuszálhatnánk, hogy megerősítsük a saját Önvalójába vetett hitét, emlékeztethetnénk, hogy határtalan belső erő birtokosa, ami által bármikor képes rugalmasan alkalmazkodni a helyzetekhez, szabadon megváltoztathatja a dolgokhoz való hozzáállását, képes megtanulni, hogyan irányíthatja a gondolatait, érzelmeit és cselekedeteit, és gyakorlással minden helyzetet a javára transzformálhat.

A szenvedést, az igazságtalanságot és a hülyéket úgysem tudjuk kiiktatni mind, de megtanulhatunk kihívásként tekinteni rájuk és egyfajta könnyedséggel, rugalmassággal és humorérzékkel kezelni azokat.

Szóval tudatosan válasszunk jobbat, mint ami volt, és ha a gyermekünket szenvedni látjuk, regresszió helyett bújjunk össze és meséljünk neki a saját hasonló fájdalmunkról. Osszuk meg vele, hogy mi hogyan éreztük magunkat, amikor csúfoltak, kinevettek, amikor bunkó volt a tanár, amikor annyira akartunk valamit, de nem sikerült, és feladtuk, amikor a szüleink erőltették, amit nem akartunk, és soha semmi nem volt elég jó nekik, amikor féltünk az osztály előtt beszélni, amikor nem mertünk belevágni valamibe, amit nagyon is szerettünk volna, amikor kínos helyzetbe kerültünk, amikor a legjobb barátnőnkkel összevesztünk, amikor a szeretett fiú visszautasított, vagy amikor kevésnek, butának, furcsának éreztük magunkat a többiekhez képest. Meséljük el gyermekeinknek, hogy mi hogyan reagáltunk, mit mulasztottunk el akkor, mi működött, mi nem és mit csinálnánk a mostani eszünkkel máshogy.

Használjuk fel bátran a fájó emlékeinket, de nem azért, hogy elárasszanak és újra beleragadjunk, hanem hogy gyermekeink biztosan tudják, hogy együttérzünk velük, és hogy esélyük legyen tőlünk jobban csinálni, és a mienktől bölcsebb, működőbb választásokat hozni.  

4. Hagyj elég időt a szabad játékra!

A kellek és muszájok mellett nagyon fontos, és ki merem jelenteni, hogy egy gyermek, sőt minden ember lelki békéjének záloga a SZABADSÁG.

Az az idő, amikor saját magunk rendelkezünk az időnkkel és magunk dönthetünk arról, hogy mit, milyen formában és kivel játszunk.

A gyerekeknek a szabad játék az, amikor nincs felnőtt irányítás, útmutatás, kontroll a képben, maximum játszópartnerként vagyunk jelen, anélkül, hogy meghatároznánk mit hogyan kellene, és mit nem szabad.

Sajnos egyre több olyan gyerekkel találkozom, aki nem tudja mihez is kezdhetne a szabadságával, és még a játékhoz is állandóan felnőtt iránymutatást igényel. Épp ezért hangsúlyozom, hogy rendszeresen HAGYJUNK olyan időt a gyereknek, amikor ő maga gondoskodik a saját szórakozásáról és amiben visszatalálhat a saját öröméhez. Vegyük észre, ha túl sok a kontroll és a kötött program/buli a gyermek életében, és egyensúlyozzuk ki azáltal, hogy biztosítunk strukturálatlan, „haszontalan, értelmetlen, semmirekellő” játékidőt.

Nem kell attól félnünk, hogy gyermekünk lemarad valami fontosról, hiszen ebben az időben a a legfontosabb kapcsolatát mélyíti, a leghűségesebb barátságot ápolja, és ezáltal a legnagyobb emberi teljesítmény felé tart. Önmagával, Önmagához.

5. Szülőként gondoskodj magadról is!

A szabad játékidő természetesen ránk, szülőkre is vonatkozik. Biztosan észrevetted, hogy ha te borulsz, minden borul körülötted. Vigyázzunk magunkra, és gondoskodjunk a saját szükségleteinkről! Halljuk meg, hogy ez nem önzőség, és nem haszontalanság, hanem olyan egészséges öngondoskodás, ami a értekrendünk első helyén kellene, hogy szerepeljen. Nem azért, mert megérdemeljük, nem csak akkor, ha jók voltunk, és minden egyebet tökéletesen végrehajtottunk, hanem azért mert létszükséglet, és mert ha nekünk jó, akkor mindenkinek jobb lesz körülöttünk.

Vegyük számba, hogy mi az, amit szeretünk, mi az, ami örömmel tölt el, és engedjük meg magunknak a lehetőséget, időt, pénzt, kinek mit, hogy rendszeresen élvezzük. És ha ez a SEMMI, annál jobb. Azt a legnehezebb megengedni maguknak, szóval időről időre, legalább napi 10 percre a legnagyobb lelki nyugalommal eltelve váljunk az ÉDES SEMMITTEVÉS gurujává.

Napi röpke 10 percnyi „meditáció” alatt, ugyan mi rossz történhet?