Blog

Mindig is csodáltam azokat az embereket, akik képesek korán felkelni és időt szánnak arra, hogy erőt és lendületet teremtsenek az előttük álló 24 órához, viszont én magam soha nem éreztem magam képesnek (vagy inkább elég motiváltnak) erre.

Nem tudom, Te hogy vagy vele, de ez az „itthon az egész család, itthonról dolgozunk és tanulunk és nem megyünk sehova, mert covid van” időszak kezdi kicsit ködössé tenni az agyamat, tompává tenni az érzékelésemet, mintha minden színtelen, szagtalan, üres és mozdulatlan lenne - pedig itt a tavasz, és igen, akár élvezni is lehetne... de ez most nem jön magától.

„Kezd elegem lenni abból, hogy a gyerekeim levegőnek néznek! Ha kérek valamit, semmi reakció, egészen addig, amíg fel nem idegesedek és ordibálni kezdek. Tudom, hogy a fenyegetőzés és a kiselőadás nem megoldás, de fogalmam sincs mit tehetnék. Ha erőszakos vagyok, utálom magam, de ha rájuk hagyom, akkor sohasem tanulják meg a dolgukat. Van valami ötleted?” (T. Edit)

Kedves Edit! Köszönöm, hogy írtál, mert nagyon fontos témát említesz. Szívesen megosztom a tapasztalataimat róla, sőt van néhány praktikus ötletem is a kezelésére.

Mi felnőttek talán már nem is emlékszünk, mennyi csúfolódás és piszkálódás ért bennünket gyerekkorunkban, de ha előhívjuk kicsit a száműzött emlékeket, biztos vagyok benne, hogy mindenkiben feldereng egy-két fájdalmas pillanat.

Amikor a gyerekeink szenvednek el hasonló bántást a társaiktól, az sok esetben éppen azért felkavaró szülőként, mert túl azon, hogy imádjuk a csemeténket és ösztönösen védeni próbáljuk, a vele történt „igazságtalanság” a saját bántó sztorinkat is a felszínre hozza.

Elgondolkodtál már azon, hogy mi lehet az emberi kapcsolatokban való sikeresség titka? Hogy mit tudhatnak azok a „szerencsés” emberek, akik könnyedén képesek kapcsolatot teremteni, és képesek kijönni bárkivel?

Költözéseink miatt az én gyerekeim többször váltottak iskolát, és mivel újra és újra más osztályközösségben találták magukat, anyaként sokat gondolkoztam azon, hogy mit kellene elkerülniük és mire lenne szükségük ahhoz, hogy mihamarabb barátokra találjanak, és befogadva, szeretve legyenek a társaik körében.

Ez a furcsa 2020-as esztendő lassan a vége felé közeledik. Ahogy emberekkel beszélgetek, kiderül, hogy így vagy úgy mindenki a végét várja. Mintha a december 31-én éjfélkor felcsendülő himnusz szélnek eresztené ennek a zűrzavaros évnek az összes bizonytalanságát, és valami szép, új, biztos jövő hírét zengené.

Én kívánom mindenkinek, hogy így legyen, és forduljanak kedvezőbbre a dolgok varázsütésre, ám tapasztalataim szerint, minden csodaszerű változás, könnyednek tűnő siker és fejlődés mögött szisztematikusan és kitartóan ismételt TUDATOS ERŐFESZÍTÉS áll. Vagyis a dolgok akkor zárulnak le, amikor tisztességgel befejezzük azokat, és akkor kezdődnek el, amikor egy mély levegővétellel belevágunk.

Az élet tele van változásokkal. A gyerekek élete is.

- Ha el kell költöznie a szeretett otthonából,
- Ha új osztályba vagy új focicsapatba kerül,
- Ha a szülei válnak, és az apuka elköltözik a családtól,
- Ha a cicája, akiről éveken át gondoskodott elkóborol vagy megbetegszik,
- Ha meghal valakije, akit nagyon szeretett...

... és a nagy veszteségek piszkosul tudnak fájni!

• Ezt a gyereket nem érdekli semmi, csak a videójáték hozza lázba, meg a kütyüzés.
• Ha tanulni kell, azt mondja, nincs házi, vagy nincs kedve hozzá.
• Ha segíteni próbálunk, kiakad, hogy már megint és mindig tanulni kell, az órai anyag egy baromság, a tanár hülye és ő utál tanulni.
• Ha beleállunk a csatába és tanulásra erőszakoljuk, abból többnyire egyikünk sem jön ki „nyertesen.”
• Mi lesz így belőle, ha ilyen lusta marad? 

Vannak gyerekek, akiknek túlzottan magas elvárásaik vannak önmaguk felé. Mindent tökéletesen akarnak csinálni, szinte sohasem elégedettek a munkájukkal. Nehezen viselik a kudarcot, félnek a hibázástól és attól, hogy a környezetük nem fogadja el őket.